A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem (ZMNE) tanáraiból és öntevékeny hallgatóiból álló kis csapat évek óta folytat megelőző feltáró ásatási munkálatokat a költő Zrínyi Miklós által az 1660-as évek elején emelt, majd a szultán által megostromolt és lerombolt Új-Zrínyivár (máshogy: Zrínyi-Újvár) területén. Az évente egy alkalommal mintegy hét napig a vár helyszínén táborba vonuló feltáró csapat tevékenységéről tavaly több hazai médium (tévék, rádiók, helyi és országos lapok) mellett horvát lapok is beszámoltak.
A helyszín és a vár érdekessége, hogy gócpontját jelentette az 1663-64-es Habsburg-török háborúnak, valamint a teljesen elpusztított erődítmény helyszínéről (és kincseiről) évszázadokon át legendákkal telített találgatások léteztek.
Az idén július 23-29. között folytatódik a vár feltárása, immáron horvát önkéntesek bekapcsolódásával.
Akárcsak az eddigi feltárások során, a hadtörténeti szakmai hátteret a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a régészetit a Somogy, valamint a Zala megyei múzeumok igazgatóságai jelentik.
A mostani feltárás érdekessége, hogy első ízben használnak nagy teljesítményű földröntgen-készüléket (a készülék nem azonos a csatatérkutatók által is használatos fémdetektorral).

Részletek az eddigi feltáró munkát összegző tanulmányból:
Egyetemünk életében jelentős szerepet játszik a Zrínyi-hagyományok ápolása. Rendszeres látogatások Szigetváron, közös rendezvények a helyi polgármesteri hivatallal és a várbaráti körrel, tartják életben a szigetvári hős emlékét. A névadó költő és hadtudós tetteit és életművét az egyetem jelképrendszere, valamint a kiadványokból visszaköszönő idézetek őrzik. Az utóbbi időkig azonban volt egy adósságunk, ugyanis nem ismertük a mai Magyarország területén található egyetlen, a költő és hadtudós Zrínyi Miklóshoz kötődő emlékhelyet, Zrínyi-Újvárt. Ezen a helyzeten változtatott Papp Ferenc alezredes humán osztályvezető kezdeményezése, aki felvette a kapcsolatot Őrtilos és Belezna községekkel, és ezzel egyetemünket bekapcsolta a régió Zrínyi hagyományokat ápoló közösségébe. A helyszínen rendezett hagyományőrző tábor és a felállított emlékmű közelebb hozta a távoli romokat, azonban az érzelmek nem fedhették el azt a tényt, hogy a vár helyére vonatkozóan szinte csak feltételezésekkel rendelkeztünk. A kérdéssel foglalkozó történészek a Muraköz délnyugati részének több pontját is megjelölték, azonban Perjés Géza volt az első, aki Montecuccoli Zrínyi-Újvár ostromáról készített vázlata alapján a beleznai vasútállomás körzetében, a Mura partját jelölte meg a vár helyeként. Vándor László régész és Hrenkó Pál térképész, Eszterházy Pál irathagyatékában fennmaradt hadmérnöki vázlat alapján az állomás közelében magasodó szőlőhegyre helyezte a maradványokat. Azóta többen próbálták a terepen is beazonosítani a vár romjait. Legutóbb 2003-ban Nováki Gyula és Magyar Kálmán régész kutatott a területen sikertelenül. 2005 májusában Papp alezredes kezdeményezésére Hausner Gábor őrnagy, a HIM hadtörténésze és jómagam részvételével a helyszínre utaztunk, hogy megoldást keressünk a kérdésre.
A vár helyét tehát az eddigi kutatások Őrtilos határában, a Mura bal partján, az egykori Kakonya-malomtól délre húzódó szőlőhegy északi végére, a ma Szentmihályhegynek nevezett területre lokalizálták. Ennek alapján 2003 októberében itt került sor egy emlékmű fölállítására. Ezt a nézetet az Esterházy-féle korabeli hadmérnöki vázlat teljes mértékben alátámasztja, azonban az írott források alapján felmerülhet más hely is.
Esterházy emlékiratában több adatot közöl a vár fekvésére vonatkozóan. Innen tudjuk, hogy a vár egy magas dombon volt, melyet mély árok választott el a mellette fekvő hegytől. A terep domborzatát figyelembe véve, a Kakonyai-dombot akár a szőlőhegy nyúlványának is tekinthetjük, melyet a Visszafolyó-patak láthatóan mesterségesen kiszélesített árka választ el a hegy magasabb részétől. A vár állhatott a Kakonyai-dombon is, hiszen ezt is széles, mély árok választja el a szőlőhegytől. Esterházy következő adata szerint a vártól északra "roppant munkával készült tó" van. A Kakonyai-dombtól északra a Mura ártere beöblösödik. Az 1:10.000-es térkép Zrínyi-kútnak nevezi ezt a helyet. Az öblösödés keleti oldalán fut végig a Kanizsa-patak, mely a déli végén, a Kakonyai-domb lábánál torkollik a Murába. Ezen a helyen gát nyomai ismerhetők fel. Ha a Kanizsa-patakot visszaduzzasztották, akkor a Zrínyi-kút területén egy nagyméretű tó keletkezhetett, melyet az Esterházy által említett tóval azonosíthatunk. A fenti érvek alapján feltételeztük, hogy Zrínyi-Újvár a Kakonyai-dombon állt.
A vár helyének beazonosításánál a legfontosabb dokumentumnak az Esterházy hagyatékban fellelt hadmérnöki vázlatot tekinthetjük. Ezen a Mura partvonala a vártól északra jellegzetes öblösödést mutat, középen egy szigettel. Ez a legfontosabb azonosító jegy, mivel az öblösödés keleti partvonalának vonalvezetése megegyezik a Principális-csatorna mai vonalával. A terepen a vasút keleti oldalán ma is látható az egykori meder árka, melyhez a Principális-csatorna igazodik. Ebből kiindulva jól beazonosítható a Kanizsa-patak egykori betorkollása a Murába, a Kakonyai-domb és a Visszafolyó-patak alsó szakaszán lévő széles bemélyedés, mely a dombot a szőlőhegytől elválasztja. A fenti azonosságokat figyelembe véve a hadmérnöki vázlat és az 1:10.000-es térkép alapján a vár helyét a szőlőhegy északi végébe lokalizálhatjuk.
Ebben az esetben a vár északi oldalára ásott tó a Visszafolyó-patak alsó szakaszának kiszélesedésével azonos, melyet az első katonai felmérés a Kakonyai-malom duzzasztásaként ábrázol. Esterházy azon állítását, mely szerint a hegyek a vár fölé emelkednek, értelmezhetjük a szőlőhegyre is, mivel a hegy északi része, tehát a vár feltételezett helye 150 méteres tengerszint feletti magasságánál a hegy déli része helyenként legalább 10 méterrel magasabb. Ez a különbség akkor látványos, ha az általa említett árok, mely a várat a hegy déli részétől elválasztotta, valóban széles és mély volt.
Ennek megfelelően a 2005 májusában tartott terepbejáráson arra kerestünk választ, hogy a hadmérnöki vázlat ábrázolása a hiteles vagy inkább Esterházynak kell hinnünk? Két terület átvizsgálására összpontosítottuk a figyelmünket. Egyrészt a szőlőhegyen, a vár feltételezett helyszíne közelében a nagyméretű árok helyének beazonosítására, másrészt a Kakonyai-domb bejárására, a vár általunk feltételezett helyszínére. A terepbejárás során műholdas helyzetmeghatározó műszer (GPS) segítségével rögzítettük a számunkra érdekes objektumok koordinátáit, majd azokat 1:10.000-es térképen értékeltük ki.
A terepbejárás során figyelembe kellett vennünk, hogy hároméves építőmunka és egy ostrom nyomait keressük. Vitathatatlan, hogy a szőlőhegy északi végében ma is láthatók sáncolásnyomok és téglamaradványok. Egy mély gödröt a hagyomány a vár kútjaként azonosít. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy nagy valószínűséggel a szőlőhegy északi végén létezett egy későközépkori erősség, melyet Bolondos kastélynak nevez Esterházy. Másrészt a szőlőhegy északi végében az 1664-es ostrom során a törökök is emelhettek ágyúsáncot. Esterházy szerint például a törökök 6-8 láb magas lőemelvényeket építettek, melyekbe mélyen besüllyesztették az ostromágyúkat. A tüzérek számára tágas lőállásokat alakítottak ki, ahol akár ötvenen is elfértek. Az ágyúsáncokat mintegy négyezer fegyveres befogadására méretezték. Ha ezeknek a létesítményeknek megmaradtak a nyomai, akkor azokat a méretük miatt könnyen akár magával a várral is azonosíthatjuk.
A helyszínre kiérkezve először azzal kellett szembesülnünk, hogy a dús vegetáció erősen korlátozza a terep áttekinthetőségét. Első utunk a szőlőhegyre vezetett, ahol egy jól karbantartott ösvényen juthattunk fel a várudvarba. Itt néhány tájékoztató tábla és a 2003-ban emelt emlékmű áll. Ez a kb. 50 méter széles terasz elég szűkösnek tűnt a forrásokban közölt 1200-1900 fős védősereg létszámához képest. A teraszt keletről és északról markáns földgát keretezi. Ez sokkal inkább természetes, mint mesterséges képződménynek látszik. A gát déli oldalán azonban valóban találtunk egy árokszerű nyomot, mely akár horhos is lehetett, melyben a szőlőhegyre vezető szekérút haladt. A horhosként való azonosítását erősíti, hogy a mélysége és a szélessége a hegy gerince felé fokozatosan csökken. A későbbi kiértékelés érdekében a földgát vonalvezetését és az árok-horhos alakját GPS-szel rögzítettük.
A hegy Mura felé eső oldalán katonai védelmi létesítményeket azonosítottunk be, azonban ezek a lövészárkok és tüzelőállások a Jugoszlávia elleni erődrendszer részeként épültek az 1950-es évek elején. Egy nagyobb gödörben téglatörmeléket is találtunk, ám a jól felismerhető modernkori téglákat valószínűleg azoknak a beton erődelemeknek a beépítéséhez használták, melyeket később kiástak és a hegy lábához legurítottak. Ma is ott láthatók. A vár feltételezett helyszínének bejárása nem győzött meg bennünket arról, hogy itt állt Zrínyi-Újvár.
És most jöjjön egy történet arról, hogy a közhiedelemmel ellenétben a noha bor nem butít, és arról, hogy a siker nem nélkülözi a szerencsét sem. Miközben a GPS-felméréssel voltam elfoglalva, Hausner Gábor megismerkedett Tóth István szőlősgazdával, akinek présháza és szőlőbirtoka az árok-horhos déli oldalán terül el. A találkozás örömére a gazda meghívta Gábort egy kis noha kóstolóra. Társam nem vette volna a lelkére, hogy én ebből kimaradjak, és engem is odahívott. Az első pohár elfogyasztása közben a gazda elmondta, hogy a szőlőben a talaj vegyes szerkezetű, olyan, mintha fel lenne töltve a terület. Ezt a jelenséget akkor a szőlőhegy kavicsos öntéstalaj szerkezetével magyaráztuk. Én becsületesen elfogyasztottam a porciómat, de Gábor a második pohár elől az udvarra menekült, ahol felfigyelt a Mura felé lejtő részén egy szabályos vonalú teraszra. Rövid vizsgálódás után felismertük, hogy a terasz délkeleti oldalához a bozótosban hegyes szögben egy másik egyenes szakasz csatlakozik, ezzel ék alakú formát adva a földműnek. Annak ellenére, hogy jóval az árok-horhos elé esett, tehát kívül a vár feltételezett helyén, mégis rögzítettük a pontjait GPS-szel.
Ezt követően a Kakonyai-dombot jártuk be. A kb. 300 méter hosszú és 150 méter széles lapos dombhát alkalmasnak tűnt a nagy méretű sáncok helyének, bár ennek semmi nyomát nem találtuk. A vár általunk feltételezett helyén megállva, látványosan magasabbnak látszott a szőlőhegy és a Kakonyától keletre húzódó domb. Esterházy leírása egyértelműen ráillett a helyre, így a terepbejárás végén azzal a meggyőződéssel tértünk haza, hogy Zrínyi-Újvár az egykori Kakonya-puszta területén helyezkedett el.
Az igazi meglepetés az adatok kiértékelésénél ért. A várudvar körüli földgát alakja halványan hasonlított a hadmérnöki vázlaton ábrázolt sáncokéra, azonban az árok-horhos általunk felmért körvonala meg sem közelítette a várárok vázlaton ábrázolt szélességét. A meglepetést a szőlőben felmért ék alakú terasz okozta. A hadmérnöki vázlat alapján az eredeti árok méretét felszerkesztve, a földmű helye és formája azonosságot mutatott a vár árkába épített félholddal. Ez az egyezés, valamint a hadmérnöki vázlat többi ábrázolásbeli azonossága egyértelműen bizonyította, hogy feltételezésünkkel ellentétben Zrínyi-Újvár helye a szőlőhegy északi végében, az emlékművel megjelölt helyen volt. Megállapításunkat ellenőrizendő, 2005 októberében megismételtük a terepbejárást. Ekkor kutatócsoportunk kibővült B. Szabó Jánossal és Stencinger Norberttel, az egyetem doktorandusz hallgatóival. A szúnyogok gyilkos támadásait hősiesen eltűrve, felmértük a félhold azonosítható maradványait és a földgát keresztmetszetét. A félhold északi oldala valószínűleg megőrizte az eredeti formáját. A sánc lábától először kb. 35°-ban 2-2,5 métert emelkedik a rézsű, majd 15°-ban 1,5 méteres emelkedés után éri el a sánc koronáját. Valószínűleg itt állhattak azok a vesszőkasok, melyek mögött a védők és tűzfegyvereik elhelyezkedtek. A sánc oldalának 35°-os része megnehezítette az ostromlók számára a feljutást, a 15°-os pedig lehetővé tette a védők számára, hogy belőjék a sánc előtti terepet. Ez nem holmi kontár munka, hanem a hadmérnök keze nyomát viselő védmű. A földgát keresztmetszete is tanúskodik az egykori sáncról. A mérés helyét szándékosan a félhold mögötti területen választottuk ki, ahol az árok-horhos partja egyenes vonalban haladt, ezért feltételezhető volt, hogy az eredeti árok partját őrzi. A keresztmetszetet az árok aljától a várudvarig mértük. Ennek eredményeként egy 40 méter széles és 4,5 méter magas földgát rajzolódott ki. Az előtte húzódó árok 2 méter mély. A földgát jelenleg legmagasabb pontja jelzi az egykori sánc keresztmetszetének középvonalát.
Valószínűleg az eredeti sánc szélessége kisebb volt, a magassága 1-1,5 méterrel lehetett nagyobb. A várudvar felőli oldal a középvonaltól 17 méterre van. Itt jelentős mennyiségű földet mosott le az erózió, így eredeti formájában meredekebb és keskenyebb lehetett ez az oldal, tehát a várudvar egy részét a földgát lejtője takarja. Az árok felőli oldal érdekesebb. Ennek szélessége 23 méter az árok peremétől a földgát középvonaláig. Valószínűleg itt is számolnunk kell a sánc anyagának lemosódásával, csakhogy ezt figyelembe véve, az árok partján, a sánc alatt egy terasz jelenlétét kell feltételeznünk. Figyelmesen elolvasva Esterházy leírását, ráismerhetünk a teraszra. A török katonaság ugyanis miután elfoglalta az előbástyát, elűzi a mieinket a várárokból és a "falsa brachá"-nak nevezett mellvédekről, és elszántan üldözve őket, a feljebb fekvő részekre hajtja. Esterházy tehát egy háromszintes rendszert ír le. Az árok fölött, a teraszon állhattak a "falsa brachá"-k, ezek mögött pedig a vár sánca magasodott. A szerkezet méretéről csak régészeti kutatás után alkothatunk reális képet, azonban a mért értékek alapján a terasz szélességét mintegy 10-15 méterre, a sánc magasságát pedig kb. 6 méterre becsülhetjük. A "B" metszetrajzon a sávozott terület a jelenlegi állapotot, a rácsozott pedig az eredeti sánc rekonstrukcióját ábrázolja.
A hadmérnöki vázlat váralaprajzának felhasználásával a helyszínen GPS-szel azonosítottuk az árok, a sáncok és a bástyák helyét és méretét. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy az ostromleírásokban közölt események a valóságban lényegesen kisebb területen zajlottak, mint azt a szöveg vagy akár a vázlatok alapján elképzeltük. A földgát területének bejárása során a felszínen néhány XVII. századi puska- és sáncpuskagolyó került elő. Többségük magán viselte a becsapódás nyomát.
A hely ismeretében immár újraértelmezhetjük a forrásokban leírtakat. 1664-ben a szőlőhegy északi vége alatt egy hajóhíd volt. Az átkelőhelyhez vezető út délről megközelítőleg a mai vasút vonalában haladt. A vár sáncának folytatásaként a szőlőhegy nyugati lejtőjén egy gerendapalánk nyúlt le a Muráig és zárta el az utat az átkelő felé. Ez lehetett a vár "alsó kerítése", melynek felgyújtásáról július 7-i levelében emlékezik meg Esterházy. A vár sáncai elsősorban az ágyúk és lőszer elhelyezésére szolgáltak. A védelmi rendszer egyik legfontosabb eleme a szőlőhegy tetejére ásott, rendkívül széles és mély árok volt, melybe a gyalogság számára sáncokat építettek. Gyakorlatilag ez volt a védelmi harc megvívásának helyszíne. Az árok közvetlen védelmét az ék alakú előbástya szolgálta, melyről be lehetett lőni a területét és az előterepet. Esterházy művében a vár elvesztésének leírásánál találunk bizonyítékot a védelem fentiekben vázolt felépítésére. A törökök először az előbástyát támadták meg: körülbelül ötven török rohan rá az előbástyára, s mivel a magyar sereget már öt napja nem engedték be a várba, onnan csupán kardokkal a mieink közül több mint háromszázat lekerget, sokakat lemészárol és elfoglalja az említett előbástyát. A következő mondat utal a várárokban védekező gyalogságra. S ezzel meg nem elégedve elűzi a mieinket a várárokból és a falsa bracha-nak nevezett mellvédekről. A bástyákra telepített ágyúk támogatták az árokban harcoló gyalogságot. Ezért jelentett katasztrófát, amikor a legnagyobb bástyában raktározott lőszer felrobbant, mivel így jelentősen sérült a védelem tűzrendszere is. Zrínyi-Újvárat nem a vastag és magas falak, nem az erődítmény zártsága, hanem a jól elhelyezett tüzérsége, valamint a túlparttal kiépített összeköttetése tette erőssé. Így lehetséges, hogy a vár kis alapterülete ellenére mégis jelentős létszámú katonaság vehetett részt a védelmi harcban. Az őrség jelentős része folyamatosan szolgálatban volt a falakon és az árokban.
Az épületeket csak rövid pihenésre használták, és június 8-tól, amikor több mint 1000 főre nőtt az őrség létszáma, az állományt naponta váltották a Murán túl táborozó pihent csapatokkal. A tüzérség hatékonyságát jelzi, hogy a törökök egymáshoz közel, sűrűn ásták az ostromárkokat, és a nyílt rohamok helyett inkább aknaharccal próbálkoztak. Az általános támadásra csak akkor vállalkoztak, amikor felfedezték, hogy a várból eltávolították az ágyúkat. A falak és a védelem rendszere elsősorban a szőlőhegy gerincén, déli irányból jövő támadások ellen biztosított. Keletről a tó tette lehetetlenné az ostromot, azonban az erre néző bástyát és falakat a török tüzérség a Kakonyai-dombról hatékonyan tudta rombolni. Az okozott sérülések persze nem vethetők össze egy hagyományos kőből épült falszerkezet rombolásával, hiszen a tömésföld sáncok egyszerűen elnyelték a golyókat. Valószínűleg a délnyugati oldalon nem voltak falak, hanem csak a Mura felé ereszkedő domboldal. "Mivel kissé magasabb dombon épült, a sziget felől jövőknek nehéz megközelíteni." írja Esterházy.
Közvetlenül a vár eleste előtt Montecuccoli parancsára a bástyákat aláaknázták, de a június 30-i török általános roham nyomán kitört fejvesztett menekülésben nem maradt idő azok felrobbantására. Az erősség elfoglalása után a törökök néhány napos gondolkodást követően a vár elpusztítása mellett döntöttek, amit háromnapos munkával végre is hajtottak: "Alig négy napig volt ugyanis az ellenség kezén, amikor az ez ügyben tartott tanácskozáson, illetve dívánban a nagyvezír parancsot ad a vár elpusztítására és teljes megsemmisítésére; kimondta, tehát meg is történt" - írja Esterházy a Mars Hungaricusban. - A tanácskozást követő reggelen ugyanis meggyújtották azt a puskaport, amelyet a mieink szórtak a bástyák tövébe, s a falakat, amelyek rémisztő hangot adva megrázkódtak, végképpen elpusztították; s mindezzel be nem érve, a várnak kitűnő vizű kútját teletömték keresztény holttestekkel, puskaporral összegyúrt földet szórtak szét. S ezzel töltötték fel a vár árkát. Mindent összevéve, az egész várat három nap alatt a hadsereg fáradhatatlan munkájával úgy tönkretették, hogy nyomát sem lehetett megtalálni, s nem lakott helynek, hanem inkább valami gondozatlan dombnak látványát nyújtotta. És így Zrínyi gróf roppant fáradozása három nap alatt semmivé lett."
A mai állapotot figyelembe véve, elsősorban az egykori árok feltöltöttsége feltűnő. A jelenlegi talajszint megegyezik a félhold magasságával. Az árok feltöltése értelmet ad a szőlősgazda közlésének, miszerint a talaj kevert a szőlőbirtok területén. Az emlékmű körüli földgát alakja követi az egykori vár falait, de mai magassága alapján erős rombolás feltételezhető. Az, hogy a földgátak megtartották a vár alakját, azt feltételezi, hogy a sáncokat a hegy anyagából faragták, gerendaszerkezettel és tömésfölddel erősítették, és így adták meg a sánc formáját, valahogy úgy, ahogyan azt Evlia Cselebi is írta. A rombolás elsősorban a gerendavázat semmisítette meg, és a robbanások helyenként magát a töltést is pusztították.
A helyszín és a várrekonstrukció alapján ezen a ponton meg kell állapítani, hogy Montecuccolinak a várral kapcsolatban hadtudományi szempontból igaza volt, hiszen a korabeli erődítéstani művekben az effajta, szabálytalan formájú, irregulárisnak is nevezett palánkokat a tábori erődítések közé sorolták. Ezek valóban nem a főseregek feltartóztatására szolgáltak, s Montecuccoli állításának megfelelően, rövid időn belül föl is adták, ha jelentős túlerejű ellenség szállt falaik alá. Zrínyi maga sem a teljes oszmán haderő ostromára számítva kezdett építésébe, bár kétségtelen, hogy 1662-63 folyamán mindent elkövetett, hogy megfelelően megerősítse. Az eredetileg 3500 fős őrség befogadására tervezett vár szűknek bizonyult az ostrom során ott harcoló 1200-1900 főnyi katonaság számára, akiket ezért naponta váltani kellett. Ugyanakkor Zrínyi-Újvár fekvését és ostromát tekintve nem vitathatjuk Zrínyi zsenialitását, hiszen a mintegy 40.000 fős török sereg csak a hegyháton, egy alig 200 méter széles szakaszon tudott közvetlen rohamot indítani a vár ellen. A széles és mély árok eltávolította az ostromlókat a falaktól, megnehezítette az ostromaknák fúrását, de ellenaknák számára annál kedvezőbb volt. Annak ellenére, hogy Montecuccoli lebecsülte a vár védelmi lehetőségeit, azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Muraközben állomásozó fősereg támogatásával csaknem egy hónapig képes volt ellenállni a támadóknak.